Az Őrtorony-zarándoklat

7. fejezet: Újjászületés!

1984 kora októbere volt. Egy repülőgépen üzleti úton voltam Los Angelesbe. Már túljutottam tanulmányozásom felén, és az új dolgok, amiket az Őrtorony - bevonatú elmém tanult a Bibliából, kezdtek leszivárogni a szívembe.

Ohio felett repültünk 35.000 láb [kb. 10.000 m - ford. megj.] magasan. Kinézve az ablakon egy távoli város ragadta meg tekintetemet, és valami feltört bennem. "Jézus minden emberért ott lent meghalt," gondoltam magamban "nem csak Jehova Tanúiért". Elgondolkodtam önteltségemen hogy mentem ajtóról - ajtóra, prédikálva, hogy senki sem fog megmenekülni, aki elveti az Őrtorony-t, Isten szervezetét. De most nagyon másképp láttam a dolgokat. Igazából nem én voltam fontos, sem az Őrtorony, sem senki emberfia, hanem Krisztus. Jézus halt meg. Jézus hívta nevükön a juhait (Jn 10:3). És ott voltak lenn az emberek, egyszerű, alázatos emberek, akiket Jézus kedvesen szeretett, akiket én elvetettem mint "kecskéket", nem méltóak lévén Isten népéhez. Igen, a dolgok kezdtek nagyon másképp kinézni! Jézus és az Ő munkája kezdtek csodálatos új jelentést kapni.

Ezen a Los Angelesi utazáson gondoltam először, hogy talán végül újjászületett kereszténnyé válhatok. Több száz Szentírásverset halmoztam fel, legtöbbjük ellentétes Jehova Tanúi tanításaival, és gyorsan elértem azt a pontot, ahol elkezdtem levonni a következtetéseket. Ezenfelül "véletlen egybeesések" kezdtek bekövetkezni mindennapi életemben, melyeken elcsodálkoztam, vajon Atyám különös érdeklődést mutat, hogy odavonjon engem Jézushoz? (Jn 6:44)

Egy Santa Monicai hotelban tartózkodtam, és a szombatot a tengerparton töltöttem, szokás szerint tanulmányozással. Visszafelé menve a hotelba, elhaladtam egy az utcasarkon álló öregember mellett, aki megszólított: "Hé, az ott egy Biblia nálad?" Megálltam, "Igen, az" mondtam. Odajött hozzám: "Dicsőség az Úrnak, testvér!". Megmutattam neki a Companion Bibliámat. "Olvastad valaha a Scofield-et?" kérdezte. "Nem" feleltem. Soha nem hallottam Scofieldről. " Olvasd el a Scofieldet!" mondta. "Scofield a legjobb!" Nem értettem, miről beszélt. Ahogy megfordultam, hogy elmenjek, adott nekem egy traktátust és újra mondta: "Olvasd Scoefildet!" "Oké!" mondtam, és visszamentem a hotelba. "Micsoda bolond vénember" gondoltam magamban. Visszaérve a szobámba, elővettem a traktátust, amit adott és átnéztem. Színes képregény volt, ahol emberek égtek a pokolban, stb. Kaptam sok ilyet keresztényektől az évek során. Szokás szerint a szemétbe dobtam.

Néhány héttel később testvéremmel, Brad-del egy keresztény könyvesboltban voltunk a New Yorki Fiskillben. Ahogy átfutottam a Bibliákat, egyikük megragadta tekintetemet. Scofield? Hmm. Hirtelen eszembe jutott az öregember az utcasarkon. Felvettem az Oxford NIV Scofileld Tanulmányozási Bibliát. Mulattatott, hogy teljesen elfelejtettem az öreget. A Biblia érdekesnek tűnt; tele volt utalásokkal és tanulmányozási jegyzetekkel. Megvettem és hazavittem. Betettem a Scofield-et a referencia könyveim közé, és gyakran fordultam hozzá tanulmányozásom hátralévő részében.

A visszarepülés Californiába mérföldkő volt zarándoklatomban. Befejeztem a munkámat Los Angelesben, és utazásom utolsó néhány napját San Francisco tengerparti területén töltöttem. A San Franciscoi repülőtéren szálltam fel egy repülőre és nem soká úton voltam vissza New Yorkba.

Bemutatkoztam a mellettem ülő hölgynek. "Engem Ginny-nek hívnak" mondta." A lányom velem utazott volna ma, de az utolsó percben lemondta, úgy látszik ön kapta meg a helyét." Beszélgettünk egy kicsit, és élvezetesnek találtam társaságát.

Úgy fél óra telt el az öt órás repülésből, amikor rövid pihentető szunyókálás után kinyitottam szemem készen arra, hogy folytassam a tanulmányozást. Rápillantottam Ginnyre. Lenyitotta az asztalkát és irt valami munkafüzetbe. Odanéztem és láttam, hogy az asztalkán egy Biblia is van! Időről időre megnézett egy - két Bibliaverset, aztán folytatta a jegyzetelést a munkafüzetbe.

A szívem kalapálni kezdett. "Jehova, mi folyik itt?" Csendben imádkoztam. Olyan nagyon akartam folytatni a tanulmányozásomat; kész voltam levonni a következtetéseket, és nem tehettem, hogy pazaroljam az értékes időt. De nem tudtam tanulmányozni; Ginny biztos észrevenné, mit csinálok, és kérdezősködne. De én nem mondhatom el! Mi lesz, ha kiderül, Jehova Tanúinak mindenben igazuk van? Miféle tanúság lenne Ginnynek, ha megismertetnék vele valamit a rettenetes harcból, amin keresztülmentem? Egy Jehova Tanúja, akinek kétségei vannak? Nem, nem kockáztathattam meg.

Ó, de akartam beszélni vele! Tanulmányozásomat több, mint négy hónapja titokban tartottam, és marcangolt belül. Nem volt senki a földön, akivel beszélhettem volna erről. Más Jehova Tanújával beszélni kizárt volt, mivel még a közeli barátoktól is elvárták, hogy küldjenek engem a vénekhez, ha valami "hitehagyott" gondolatot hallanak tőlem. Ekkor gyorsan ki lettem volna közösítve, örökre elvágva a barátaimtól és Steve testvéremtől. Keresztényekkel beszélni kizárt volt, mert hallaniuk egy kételkedő Jehova Tanújáról rettenetes szégyent hozott volna Jehova nevére, ha kiderül végül, hogy Jehova Tanúinak van igaza.

Három órás ilyen kínlódás után ismét váltottunk néhány szót Ginnyvel. "Merre megy, ha megérkezünk New Yorkba?" kérdeztem tőle. "Peekskill-be" mondta. "Hé, micsoda egybeesés!" mondtam. "Én Hyde Parkba megyek" Hyde Park nagyjából harminc mérföldre van Peekskilltől északra, ami New York Citytől ötven mérföldre északra van. "Hogyan megy odáig?" kérdeztem. "A Hudson Walley Transporterrel" mondta. "De jó! Én is!" Mindketten elcsodálkoztunk, hogy együtt utaztunk a repülőn San Franciscoból, és ugyanazzal a járattal utazunk közeli városrészekbe.

Ginny elpakolta a könyveit és az utazás utolsó órájában mindketten csendesen elmélkedtünk. Fájt a szívem, Oh, hogy akartam beszélni vele! De most már nem lehet! Egyszerűen nem volt lehetséges. Túl magas volt a fal. De támadt egy ötletem.

"Jehova", imádkoztam csendesen, a szívem még inkább dobogott, " annyira szeretnék beszélni Ginnyvel rólad és a Bibliáról. Te mindent tudsz, Istenem. Tudod, hogy szeretlek téged, hogy soha nem tennék bármit, ami szégyent hozna a te nagy és szent Nevedre. Így elhatároztam szívemben, hogy nem beszélek neki a tanulmányozásomról. De, Jehova, ha van valami esély, hogy Ő valamit megosszon velem, akkor kezdje ő a beszélgetést. Ez a helyzet a Te kezeidben van, Jehova. Ha ő nem mond semmit, akkor én sem fogok semmit se mondani. De ha beszélgetni kezd Rólad, akkor megértem, hogy tőled van, ennek az imának a fényében, megengedted neki, hogy ezt tegye és hogy rendben van, hogy elmondjam neki." Biztonságot éreztem az ima által. Mivel nem mondtam semmit erről és nem mutattam érdeklődést a Bibliaolvasása iránt, a világon semmi oka nem volt, hogy beszélgetni kezdjen velem Istenről, kivéve ha Ő indítja rá. A helyzet biztonságban volt Isten kezében.

Kiszálltunk New Yorkban és elindultunk a poggyászkiadóhoz. Együtt álltunk várva csomagjaink feltűnését a futószalagon, és újra megemlítettem Ginnynek, micsoda véletlen hogy mindketten azonos járaton megyünk tovább. Ekkor megdöbbentett: "Nem gondolom, hogy véletlen" mondta. A szívem ismét megdobbant. "Hogy érti ezt?" kérdeztem megerősítve magam a válaszára. "Mióta megismertem az Urat," mondta "megértettem, hogy semmi sem történik véletlenül. Ez az oka, miért mondta le az utolsó percben a lányom az utat. Ez az oka, miért ültünk egymás mellett a gépen, és ez az oka, hogy mért utazunk tovább ugyanazzal a járattal. Azt gondolom, az Úr azt akarja, hogy beszéljek Önnel".

Hát ez volt az. Isten kinyitotta az ajtót és én nem hittem, hogy bárki vagy bármi a mennyben vagy a földön becsukhatta. "Jehova Tanúi egyike vagyok" hallottam a hangomat, ahogy Ginnynek beszélek "és volna néhány kérdésem....". Egy padon ültünk a poggyászkiadónál és még mindig a csomagjaink megérkezését vártuk. Elővettem cserélhető lapokból álló jegyzetfüzetemet, mely már majdnem két coll (kb 5 cm) vastagon volt tele tanulmányozási jegyzeteimmel, és megmutattam Ginnynek. "Most már tudom, hogy az Úr akarja, hogy beszéljek Önnel" mondta ő ahogy benyúlt a kézitáskájába és elővette a Bibliáját. Kinyitotta az 1 Mózes 1:1 -nél és elkezdte " Kezdetben teremté Isten az eget és a földet....és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett..... És monda Isten" És ott a padon majd a következő három óra alatt útközben beszélt és érvelt velem Isten Szavából. Mint kiderült, Ginny Bibliaoktató egy San Francisco-tól keletre lévő kisvárosból. Szabadon beszélt a buszozás alatt, láthatóan megfeledkezve a külvilágról. Visszatekintve a többi ember a buszon igazán fontos dolgokról hallhatott!

Végül eljött az idő, hogy Ginny leszálljon a buszról és elbúcsúzzunk. Mielőtt leszállt volna. Ginny visszafordult és egy végső figyelmeztetést mondott "Mindössze annyit kérek, adj egy esélyt Jézusnak az életedben" mondta. "Fogok," feleltem "megígérem!"

Az utazás után az összejövetelek a Királyság Teremben soha nem voltak olyanok mint régen. Az első vasárnapi nyilvános előadás címe "Isten egy Háromság?" volt. Az előadás és az Őrtorony tanulmányozás után az egyik "farm - testvér" megkérdezett "Nos, mit gondolsz a nyilvános előadásról?" "Átlagos" feleltem. Oly nagyon el akartam mondani ennek a testvérnek, milyen rossz volt valójában a vén előadása, de az "átlagos" volt a legerősebb, amit mertem mondani. Ha elhagyom Jehova Tanúit, a saját döntésemből fogok elmenni. Kiközösítés azért, amit ők "hitehagyásnak" tekintenek, nem szerepelt a terveim közt. Úgyhogy továbbra is megtartottam magamnak a kételyeimet. És habár továbbra is látogattam a megkívánt összejöveteleket, csak nagyon kevés testvér imájára tudtam azt mondani, hogy "ámen".

1984 november közepére tanulmányom elérte a végső 218 oldalas terjedelmét, felosztva 82 témára, és több mint 800 írásszöveget idézve. Elkezdtem levonni a következtetéseket. Egyszerre egy témát olvastam el, aztán újra olvastam és újraolvastam újra, míg a témához tartozó versek végül teljese az elmémbe vésődtek, végül eljutottam a kivonatára, amit az Írások tanítanak a témáról és leírtam a következtetést amire jutottam a téma végére. Az egyszerűbb témákkal kezdtem a nehezebbek felé haladva és a három (Jehova Tanúi számára) legnehezebbet, Krisztus istenségét, a Szent Szellem személy voltát, és a Háromságot hagytam a végére. Mivel ez a három tantétel annyira összetartozó , úgy gondoltam, legjobb ha ezekről a következtetést egyszerre vonom le. Végül el jött a nap, amikor ezekről is döntenem kellett. Az első volt Krisztus istensége. Sok napi fáradhatatlan olvasás, rendszerezés, elmélkedés és a csak Krisztus istenségének témájához szóló több mint kétszáz ötven vers újrarendezése után ezen versek kivonata egy időben ott volt elmémben, végül fenntartások nélkül levonhattam a következtetést, hogy a Biblia tényként tanítja, hogy Jézus Krisztus Isten. A következtetések a Szent szellem személy voltáról és a Háromságról hamarosan következtek és akkor, szinte váratlanul, béke volt. A tanulmányozás véget ért! De még személyesen Jézushoz kellett mennem a megváltásért (Jn 5:39-40).

Az utolsó összejövetel amin jelen voltam a Királyság Teremben egy Teokratikus Szolgálati Iskola és Szolgálati Összejövetel volt 1984. november 16-án pénteken. Mielőtt az összejövetel elkezdődött, odamentem Bobhoz, az egyik vénhez, akit a Farmról ismertem, a vénhez, aki kihívott engem beszélgetni a kocsijába, és kértem hadd találkozzam vele és egy másik vénnel. Elutasított, mondván, hogy a vének a hétvégén a Királyság Szolgálati Iskolán lesznek. Javasolta, hogy a következő hétvégén találkozzunk. "Nem," mondtam "az valószínűleg túl késő lenne. Eldöntöttem, hogy elkülönítem magam a Szervezettől. " Mégis, Bob fenntartotta, hogy a hétvégi terv jó, és várnom kellene. Az összejövetel elkezdődött.

A szívem lángolt. A színpadról elhangzó előadás színtiszta káromlás volt, és nagyon erősen visszafogtam magam, hogy ne álljak fel és feddjem meg az előadást tartó férfit. Ó, mennyire akartam hirdetni Krisztust ezeknek az embereknek! Az összejövetel felénél, a sekélység, az üresség, a káromlás együttvéve túl sok volt, hogy elhordozzam. Az idő, hogy válaszoljak Isten hívására, elérkezett.

Felálltam a helyemről, kimentem a Királyság Teremből és és két háztömbnyi gyaloglásba kezdtem szüleim házához, ahol laktam. Először kocogtam aztán rohantam. Hamarosan vége lesz az egésznek.

Elértem a házat és felmentem a szobámba. Bezártam magam mögött az ajtót és letérdeltem az ágyam mellé, először életemben. Segítségül hívtam Jézus nevét (1 Kor 1:2). Megbántam haszontalan, bukott életemet, mint az Őrtorony szolgájáét. Megtagadtam az Őrtorony Társulatot mint káromló, embercsinálta utánzatát a kereszténységnek. És végre valahára elfogadtam Jézust, az igazi Jézust, mint az én mindenre elég Megváltómat és Uramat, és hívtam, jöjjön be a szívembe.

Szó szerint elhagytam mindent, hogy megnyerjem Krisztust (Fpi 3:8). Búcsút mondtam mindennek, ami kedves volt nekem. Az Őrtorony teológia, melyért mindent odaadtam, az értéktelennél is kevesebb volt most nekem. A Szervezet, mely oly sokáig egyetlen szellemi táplálék forrásom volt, soha többé nem az számomra. Minden egyes kedves barátom, akit teljes lelkemből szerettem, soha többé nem beszélhetett velem, még csak nem is köszönhetett, sőt a gondolatom és szavam is undorító és megvetendő. Soha többé nem beszélhettem bátyámmal, Steve-vel.

Ahogy imádkoztam, kezdtem megerősödni, hogy elvessem életemnek egy igen nagy részét, melyet soha többé nem állíthatok helyre. Kezdtem érezni, hogy ettől az imától kezdve nem leszek ugyanaz a személy. Hanem még buzgóbban akartam feladni érzelmi stabilitásomat, oly ingatagon ahogy volt, hogy megnyerjem Krisztust.

Annyira túl akartam lenni az egész megpróbáltatáson, ami egyenesen következett az imámból. Elkezdtem megírni az elkülönülő levelemet. Még volt időm elvinni a Királyság Terembe, mielőtt mindenki hazamegy aznap este.

De ekkor valaki kopogott az ajtómon. Brad volt. Elmagyaráztam neki, mi van folyamatban, és érezte a félelmetes, mélységes bánatot és káoszt, ami beborított engem. Átérezte a fájdalmat. Mélyen.

"Megtetted" mondta Brad, próbált vigasztalni. Akkor, néhány percnyi beszélgetés tán Brad megkérdezte "Akarsz imádkozni?" Azt feleltem "Igen".

Rögtön szembesültem a különbséggel Brad imáját összehasonlítva azzal, amit én ismertem mint Jehova Tanúja. Meghajtottuk a fejünket, és mielőtt beszélni kezdett, Brad csendben várt nagyjából egy percet. És amikor megszólalt, szinte érezhettem az élő kapcsolatot mely Brad és az ő Istene közt volt, az egyetlen lehetséges erőforrásával ebben a helyzetben. És olyan személyes volt az imája! Mintha az Atyja valóban ott lett volna velünk abban a szobában. Az ima után a szívem valamelyest megnyugodott.

Ekkor hazaért Steve, aki a hétvégét a házunkban töltötte. Feljött a szobámba és kezdett vádolni és büntetni, mert nem vetem alá magam a Társulatnak. Azzal vádolt, hogy nem teljesen vizsgáltam meg az Őrtorony magyarázatait minden témában a tanulmányozásomban. Nem jelentett semmit Steve-nek, hogy már ismertem azokat, hiszen kizárólag és alaposan tanulmányoztam az elmúlt hét évben. Elmondta, hogy nem töltöttem elég órát a "szántóföldi szolgálatban", ezért Jehova szelleme visszavonatott tőlem. "Rossz kapcsolatokkal" vádolt engem, utalva kapcsolatomra Brad-del az elmúlt hónapokban. Ezeket a vádakat úgy egy órán át szórta rám Steve, fájdalmat fájdalommal tetézve ingatag állapotomban.

De valahogy Steve vádjai nem voltak annyira gyilkosak, mit amilyennek szánta azokat; valami történt bennem, amiről Steve távolról sem tudhatott. Az erőm nem volt többé az enyém; az én erőm meghalt az "óemberrel" aki megfeszítetett korábban akkor este. Krisztusról tanúskodtam.

Kicsivel később Brad és én egyedül voltunk a nappaliban. Isten szeretetéről beszélt csendesen a sötétben. Szívem ismét megnyugodott.

De alvásom azon az éjjelen zaklatott volt. A szívem újra mély kétségbeesésbe merült. "Ki vagyok én? Mit tegyek?" Ott találtam magam gondolkodva, ahogy újra meg újra felébredtem. "Mi történik velem?" A küzdelem még tombolt! Az elmém egy Szentírási darálóban őrlődött, vers vers után jelent meg újra és újra az elmémben, szembeállítva magukat egymással vég nélküli, esztelen összevisszaságban. Úgy éreztem, mintha elkeseredetten kapaszkodnék a valóság szegélyén. De a felfordulás közepette valami más is történt bennem, és ez olyan valami volt, amit még soha nem tapasztaltam azelőtt. Ahogy felébredtem újra és újra azon az éjszakán, egy kis hangot észleltem magamban, mely önkéntelenül ismételgeti " Dicsőség Istenek. Dicsőség Istennek".

A következő nap szombat volt és én még mindig megrendült voltam. Steve folytatta a feddést.

Másnap, vasárnap ahelyett, hogy elmentem volna az összejövetelre a Királyság Terembe, elmentem motorozni. Habár hideg novemberi nap volt, a nap sütött és szükségem volt rá, hogy egy kis ideig kint legyek. Rövid motorozás után az általános iskolánál találtam magam, ahol az ötödik és hatodik osztályt végeztem. Letettem a motoromat az iskola mellett, és a játszótér körül sétáltam egy ideig. Emlékeztem az ottani gyerekkoromra, és az akkori boldog, egyszerű életre gondoltam, amit akkor ismertem, Leültem a homokozó szélére, kinyitottam zsebméretű Újszövetségemet, és átolvastam a Galatáknak írt levelet. Szabadság Krisztusban! Láttam, mennyire letört volt Pál, hogy a testvérei megengedték maguknak, hogy más emberek szolgái legyenek, és milyen szabad és egyszerű a valódi keresztény élet valójában. Felálltam és zsebre tettem a kis Újszövetségemet, és feltekintettem az égre. A Róma 8:15 jutott eszembe "Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, a ki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!" Elővettem újra az Újszövetséget és elolvastam a következő verset "Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk." Szemeim megteltek könnyel. Az a vers nekem szólt! A Társulatnak semmi köze ehhez a dologhoz. Isten maga volt az én Atyám. Jézus Krisztus, aki minden bűnömet felvitte a testében, és meghalt értem (1 Pt 2:24) volt az én kizárólagos Uram és Megváltóm (Judás 1:4), és a Szent Szellem jött el, hogy velem és bennem lakozzon mindörökké (Jn 14:16-17)! Újjászülettem! Visszamentem a motoromhoz és folytattam utamat. Nagyjából ötven perc múlva elhaladtam a Clinton Corners-en egy épület mellett, ahol sok autó állt, és a felirat az elején megragadta tekintetemet. "Evangéliumi Szabadegyház". "Hé" gondoltam magamban "nem ez Brad gyülekezete?" Még soha nem voltam ott korábban, és "véletlen" ottlétem teljesen készületlenül ért. Ginny szavai csengtek a fülemben, "Mióta megismertem az Urat...." . Átmentem az út másik oldalára és egy ideig nézegettem az épületet. Tűnődtem, vajon démonok vannak e ott bent, ahogy az Őrtorony tanította nekünk. Vagy Isten tartogat nekem valamit ott? Láttam Brad motorját az épület mellett parkolni. "Legyen meg Isten akarata" mondtam magamban ahogy visszafelé hajtottam az úton és hazaértem.

<<< Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább >>>