Második fejezet

Vasárnap reggel, pontosan 9.30-kor, Una beállt a kocsifelhajtónkra ósdi, rozoga Fordjával. Az első összejövetel, a nyilvános előadás 10.00-kor kezdődött és elhatároztuk, hogy mindannyian Una kocsijával megyünk először a Királyság - terembe. Különösen nehéz volt feleségemnek, hogy önmagát és a két kis gyermeket felkészítsen az alkalomra, és mi is nyugtalanok voltunk az új emberekkel való találkozás miatt.

Miután beszálltunk mi és a gyermekek Una tömött autójába, az út a Királyság - teremig csak néhány percig tartott. Una szerette volna, hogy hamar ott legyünk, hogy mindenkinek bemutathasson minket. A Királyság - terem nagyon egyszerű épület volt, mintázatlan külsővel egy zsákutca végén. Nem olyan volt, mint bármelyik templom vagy zsinagóga, amit valaha is láttam, és igazán semmi nem jelezte, hogy egy imádati hely, kivéve egy nagy táblát a bejárat közelében: "Jehova Tanúi Királyság - terme". Úgy gondoltam, hogy minden keresztény egyház kiteszi a keresztet az épületére vagy összejöveteli helyére. Ámde Una elmagyarázta nekünk tanulmányaink során, hogy a kereszt pogány szimbólum, melyet akkor kezdett használni az egyház, amikor Sátán átvette felette a hatalmat. Una arról is tájékoztatott minket, hogy Krisztus Jézust egy egyenes "kínoszlopon" feszítették meg, melynek nem volt keresztgerendája. Amikor beléptünk az épületbe, Una szorgalmasan bemutatott minket szinte mindenkinek. Meglepőnek tartottam, hogy Una ilyen sok embert ismer a jelenlevők közül és csodálkoztam, hogyan tud emlékezni a nevükre.

Mindenki nagyon ízlésesen öltözött volt és ápolt. A férfiak és a fiúk szinte mind öltönyt és nyakkendőt viseltek, és én kissé feltűnőnek éreztem magam köznapi pantallómban és ingemben. Eldöntöttem, hogy ha be akarok illeszkedni, kell vegyek magamnak egy öltönyt amint lehetséges.

Mindenki nagyon barátságos és udvarias volt, és úgy tűnt nekem, hogy mindenki mosolyog. Emlékszem, azt gondoltam, hogy "Milyen vidám társaság!" Nem sokára egy hang szólalt meg a hangosító berendezésen keresztül: "Testvérek és testvérnők, itt az ideje, hogy helyet foglaljatok és megkezdjük az összejövetelt. Néhány percen belül mindenki helyet foglalt és elcsendesedett, Bemutatták az előadót és megkezdődött a beszéd.

Közel száz fős volt a hallgatóság és mindannyian nagyon figyeltek arra, amit az előadó mondott. Ám engem lekötött, hogy megfigyeljem a Királyság - terem belsejét és a körülöttem ülő embereket. Az előadó egyáltalán nem olyan hangszínnel beszélt, mint azok a prédikátorok, akiket néhányszor hallottam a templomban fiatalabb koromban. A szónok nagyon szabatos és választékos volt, és azt mondtad volna róla, hogy valamiféle képzést kapott a nyilvános beszédből. Nagyjából negyvenöt perccel később az előadás véget ért és mindenki tapsolt. A taps meglepett és valahogy nem tűnt imádati helyhez illőnek. Mindazonáltal csatlakoztam hozzá, mivel nyilvánvalóan elfogadott dolog volt ezt tenni.

A szónok ekkor bejelentette, hogy tíz perc szünetet tartanak, mielőtt a következő összejövetelt megkezdenék, és buzdított mindenkit, hogy maradjon ott az Őrtorony tanulmányozáson is. Kétségtelenül, ez a szünet arra a célra szolgált, hogy az emberek a mosdóba menjenek vagy kinyújtóztassák lábaikat. Én mentegetőzve kimentem az épületből és cigarettára gyújtottam, néhány más férfival együtt. Úgy tűnt, hogy semennyi idő nem telt el és már hallottam a hangosító berendezésen keresztül, hogy mindenki foglaljon helyet, mert az Őrtorony tanulmányozás kezdődik. Az Őrtorony tanulmányozás után mikor mindenkit hazabocsátottak, Una bemutatott minket az "irodalomszolgának", így tudtuk, kitől szerezhetjük be a Társulat folyóiratait, könyveit és traktátusait amikor majd mi is elkezdünk a szolgálatba járni. Una azt is megmutatta, hogyan kell kitölteni a havi munkajelentés nyomtatványt, amit mindenki megtesz minden hónap végén.

Ettől kezdve családommal elkezdtük az elvárt öt összejövetelt heti rendszerességgel látogatni . Megtapasztaltuk, hogy nem könnyű Jehova Tanújának lenni. Linnie úgy vélte, hogy az összejövetelek látogatása, a szolgálatba járás, a két kis gyermekről és férjéről való gondviselés, nem is említve a főzést, takarítást és a háztartás vezetését, nem semmi feladat. Én szintén nagyon nehéznek találtam. Mégis, eldöntöttük, hogy lojálisak leszünk Jehovához és szervezetéhez, így folytattuk az erőfeszítést.

Miután körülbelül hat hónapig szorgalmasan tanulmányoztunk Unával, néha egy héten kétszer is, kiegészítve a többi tevékenységgel és összejövetellel, eldöntöttük, hogy meg kellene keresztelkednünk. Una helyeselte ezt, ott volt Jehova Tanúi kerületkongresszusa, amit Jacksonville egyik sportcsarnokában tartottak azokban a hetekben és Una úgy érezte, hogy készek vagyunk a keresztelkedésre. Linnie és én egyaránt emelkedett hangulatban voltunk ettől a lehetőségtől. A keresztség sok más mellett azt is jelentette számunkra, hogy teljesértékű tagjai lettünk Jehova Tanúi Őrtorony Biblia és Traktátus Társulatának; Isten népének tagjává lettünk és talán méltóak arra, hogy megtartassunk Armageddonkor mint család. Ezidőtájt nagyon jól tudtuk, hogy megmentésünk az Őrtorony szervezetnek való hithű engedelmességünktől függ. Megtanultuk, hogy a keresztelkedés után is megkívánt a hét összes összejövetelének hűséges látogatása, az ajtóról - ajtóra való szolgálatba menés ahányszor csak lehetséges, elhelyezni az irodalmakat és adományokat gyűjteni. Azt is elvárták tőlünk, hogy az érdeklődő személyekkel Biblia tanulmányozást kezdjünk, annak reményében, hogy a szervezetbe hozzuk őket, és párhuzamosan mi magunk is tanulmányozzunk. Ez ijesztő nagyságú feladat lenne bárkinek. Mégis, hamarosan megállapítottam, hogy egy még nagyobb kihívás áll előttünk, ami örökre megváltoztatja életünket.

Jehova Tanúi azt tanították nekünk, hogy földi kormányzatok katonai szervezeteinek mindegyike szembe fog állni Jehovával és teljesen meg lesznek semmisítve Armageddon csatájában. Ebből eredöen Jehova Tanúi lelkiismereti okból megtagadták a katonai szolgálatot, visszautasítva az alternatív szolgálat teljesítését is. Elmondhattuk, hogy némely testvér inkább börtönbe ment, mint hogy katonai szolgálatot teljesítsen.

Aztán ott volt még a dilemma a zászló előtti tisztelgéssel kapcsolatban. A Tanúk azt tanították nekünk, hogy az országod zászlója előtt való tisztelgés bálványimádó cselekedet, és én úgy manővereztem hetekig, hogy elkerüljem azokat a helyeket, amelyekről tudtam, hogy ott amerikai zászló van. Ez nem volt könnyű feladat, ha figyelembe veszed, hogy napi nyolc - tizenkét órát töltöttem a katonai munkahelyemen, ahol nagy számban voltak amerikai zászlók. Meg kell mondanom, elöljáróim nem értették, hogy keresztény lelkiismeretem miért nem engedi meg, hogy az előírt tisztelgést végrehajtsam amikor szükséges, és már annyi alkalommal elmulasztottam ezt megtenni. Ráadásul, amint hamarosan ismertté vált feletteseim előtt, hogy visszautasítom a nemzeti lobogó előtti tisztelgést, hazafias zaklatás céltáblájává váltam. Minden nap, amikor szolgálatba léptem, különféle brosúrákat találtam az amerikai lobogó történetéről szanaszét az asztalomon. Amikor este hazaindultam, megint csak röplapokat és képeket találtam az amerikai zászlóról az autómon. A munkatársak, akikkel barátságos kapcsolatom volt, és együtt töltöttük a kávészüneteket, többé nem beszélgettek velem, és egyértelműen világossá tették, hogy nem kívánják társaságomat.

Rangtársaim által teljesen kiutáltnak és elvetettnek éreztem magam. Amikor beszéltem Unával és a gyülekezet felvigyázóval a helyzetről, elmagyarázták, hogy mindig ez történik Jehova igaz követőivel. Megmutatták nekem a Szentírásban, amikor Jézus azt mondta, hogy követőit üldözni fogják, miként vele is tették. Ez az üldözés méginkább meggyőzött engem, hogy a Tanúk Isten igaz népe, és bátorságot adott, hogy megtegyem, amit ezután tettem.

Levelet írtam a Tengeri Hadműveleti Főparancsnokságra Washington DC-be, az előírásos szolgálati úton, kérve leszerelésemet a Haditengerészet állományából, új vallásos meggyőződésem miatt. Elmagyaráztam, hogy hitem szerint a hadviselés, mely felebarátaim megölését eredményezi, ellentétes a Biblia alapelveivel és Krisztus Jézus tanításával. Továbbá kijelentettem, hogy keresztény lelkiismeretem nem engedi meg, hogy tovább szolgáljak egy katonai szervezetben. A gyülekezeti felvigyázó írt egy támogató levelet, melyet beterjesztettem a kérésemmel együtt.

Amikor átadtam a levelet a felettesemnek, ő elolvasta és gúnyosan megállapította: " Ugye nem gondolod, hogy ezt a kérést tudomásul veszem?" Biztosítottam róla, hogy nem tudom, így lesz vagy nem. Mégis, megnyugtatandó keresztényi lelkiismeretemet, megpróbálom. Felettesem ekkor tájékoztatott engem: "Ha ezt tudomásul veszik, valószinűleg 'helytelen magaviselet' vagy 'tisztességtelenség' lesz az elbocsátás oka. Még egy csónakon se szolgálhatsz többé". Szükségtelen mondani, hogy ezek az elöljáróm által felvázolt lehetséges utóhatások nem voltak valami bátorítóak. Mégis, azt tettem, amit helyesnek gondoltam és aminek megtételére Jehova és szervezete indított. Bármi történjen is most, el kellett fogadnom a következményeket. Az elöljáró elmondta, hogy hetekig kell várnom a válaszra, így eltökéltem, hogy várok.

Pár nappal később, amikor serényen foglalatoskodtam valami gépeléssel íróasztalomnál, a Személyügyi Főnök, aki felettesem volt, áthívott kabinjába és tájékoztatott, hogy a Tábori Lelkész szeretne velem beszélni az irodájában. Fogtam a sapkámat és gyorsan átgyalogoltam a két sarokra lévő épületbe, ahol a lelkészi hivatal volt. Előre láttam, hogy ez fog történni. A Tanúk figyelmeztettek, hogy Sátán az ördög megpróbálja majd megakadályozni, hogy elhagyjam a területét. Mi lehetne jobb út erre, mint hogy a kereszténység hamis vallásának egy szolgája próbál beszélni velem döntésemről, hogy el szeretném hagyni a hadsereget?

Nagyon ideges voltam, miközben gyalogoltam a Lelkészi Iroda felé, és mikor megmondtam az ügyeletesnek a rangomat és nevemet meg hogy kihallgatásra vagyok rendelve a Lelkészhez. Az ügyeletes értesítette a lelkészt a házi telefonon, hogy ott vagyok, és elirányított hozzá, megmutatva az utat. Amikor beléptem, a lelkész egy széles, kárpitozott széken ült asztala mögött és pipázott. Az égő pipadohány illata megtöltötte a levegőt, és ő pöfékelt egy párat, míg én gyorsan odamentem asztalához és vigyázzba álltam. Jelentettem a lelkésznek rangomat és nevemet, és hogy kihallgatásra vagyok rendelve hozzá. Pihenjt vezényelt és utasított, hogy üljek le az asztala előtt vele szemben levő székre.

A lelkész gyenge testfelépítésű férfi volt, nagyjából negyvenes éveiben járt, kezdett őszülni a halántékán, "nincs lehetetlen" - sugárzott belőle. Nem emlékszem a nevére, de a rangjára igen, korvettkapitány volt. A lelkész tájékoztatott, hogy parancsnokom kérte meg, hogy beszéljen velem a levelemről. melyet benyújtottam leszerelési kérelmemmel. A lelkész elkezdett kérdezni Jehova Tanúiról és hitnézeteikről és tudni akarta, mióta vagyunk családommal együtt kapcsolatban velük. Feltett számos kérdést a Bibliáról, nyilvánvalóan tesztelte a Szentírás ismeretemet. Teljesen arra számítottam, hogy a lelkész megpróbál meggyőzni, hogy amit a Tanúk tanítanak az nem igaz és hisztérikusan lejáratja a szervezetet számos módon. Ehelyett a lelkész nagyon nyugodtan kérdezett és jegyzetelte bizonyos válaszaimat, időnként pöfékelve egyet a pipájával.

A kikérdezésem után, ami egy örökkévalóságig tartónak tűnt számomra, pedig valójában nagyjából negyvenöt perc volt, a lelkész nagyon udvariasan tájékoztatott, hogy ez volt minden, amit kívánt tőlem és mehetek vissza dolgozni. Miközben gyalogoltam visszafelé az irodámba, kissé zavarodott voltam a lelkésszel való találkozás miatt. Meglepő módon, még csak nem is próbált lebeszélni a döntésemről és nem beszélt becsmérlően Jehova Tanúiról. Emlékszem, azt gondoltam, biztos Jehova őrködött felettem.

<<< Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább >>>