Harmadik fejezet

Eljött a Kerületkongresszus ideje, és Linnie meg én megkeresztelkedtünk. A gyülekezet felvigyázó azt mondta, hogy azért volt lehetséges, hogy megkeresztelkedjem, mivel megírtam a hadseregből való leszerelésemet kérő levelet. Una nagyon boldog és mámoros volt, elmondta nekünk, mennyire örül, hogy "az Igazsághoz" vezethetett minket. Mi nagyon kedveltük Unát, mivel Linnie és én mindketten távol voltunk a családunktól, nagyon közel kerültünk ehhez az anyáskodó hölgyhöz, aki támogatott minket. Una elmondta, hogy most, hogy megkeresztelkedtünk és a szervezet tagjai lettünk, nem szükséges tovább folytatnunk vele a heti Biblia tanulmányozást. Azt mondta, hogy meg kellene próbálnunk kialakítani a saját Biblia tanulmányozásainkat, hogy másokat az "Igazsághoz" vezessünk. Ez nem lepett meg minket túlságosan, de egy kissé úgy éreztük, mintha a mi tyúkanyónk minket, kiscsirkéket kitenne a fészekből; egyikünk sem érezte biztonságban magát. Függőség alakult ki köztünk és Una közt, aki szellemi vezetőnk és támogatónk volt. Most úgy tűnt, teljesen egyedül vagyunk. De nem éreztük igazán, hogy valóban mennyire egyedül vagyunk, míg el nem jött az a végzetes nap, amikor megkaptam a választ a Haditengerészettől való leszerelésemet kérő levelemre.

A Tengeri Hadműveleti Parancsnokság válasza nagyon rövid és lényegretörő volt. Egyszerűen közölte, hogy azonnal "méltóságom megtartásával" leszerelhetek a Haditengerészettől, a leszerelteket megillető minden javadalommal. Amikor elolvastam a levelet, nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak. De előljárómnak nem voltak ilyen vegyes érzelmei. A Személyügyi Főnök nagyon bosszankodott, mert nem hitte volna, hogy "méltóságom megtartásával" szerelnek le és nagyon meg volt lepve, hogy a Tengeri Hadműveleti Parancsnok nem küldött a hadbíróságra. Továbbá kijelentette, hogy elmegy és a parancsnokommal "utánanéznek", mielőtt megkezdik a leszerelési procedúrát. Rövid idő múlva parancsnokom háborgva visszatért és gorombán utasított, hogy másnap 08 óra 00 perckor jelentkezzek az illetményemért és addigra elkészíti a leszerelési papírjaimat.

Magamon kívül voltam, miközben a bázisról hazafelé vezettem aznap este. Minden olyan gyorsan történt. Hat évi szolgálat után másodosztályú tengerészaltiszt voltam (E-5), viszonylag elviselhető jövedelemmel, nem említve az egyéb javadalmakat: orvosi ellátás, komisszári előjogok, élethosszig tartó jövedelem, családi pótlék, stb. Mindennek holnap reggel vége. Próbáltam kitalálni, hogyan fogunk élni. Feleségem van és két kis gyermekem, akik az én gondviselésemtől függnek. A Tengerészet megtanított az irodai munkára, a különféle irodai gépek kezelésére, tudtam gépírni - ezek nem kimondottan jól fizető szakképzettségek. a civil munkaerőpiacon. Ráadásul úgy hallottam, hogy Floridában kevés a munkahely, és csak azon tűnődtem, hogyan fizetem az "alacsony havi törlesztést" a házra, autóra és a bútorra.

Amikor hazaértem, elmondtam a híreket feleségemnek. A jót, hogy másnap reggeli hatállyal nem vagyok többé az Egyesült Államok hadseregének tagja; mely mint azt a Tanúktól tanultuk, szemben áll Jehova Istennel. A rosszat, hogy nincs többé jövedelmező állásom. Linnie első reakciója is a hitetlenkedés volt, hogy ilyen gyorsan ment; és mert "méltóságom megtartásával" szerelek le és megkapom a leszereltek javadalmait, biztos volt benne, hogy ezek annak a jelei, hogy Isten munkálkodott az érdekünkben.

Másnap reggel jelentkeztem a tengerészeti Légi Bázison a Személyügyi Irodán, pontban 08 óra 00 perckor. Magammal vittem minden egyenruhát és egyéb részemre kiadott felszerelést; utasítottak, hogy adjam le ezeket a bázis raktárába. Miután visszatértem a Személyügyi Irodára megkaptam a DD-214 űrlapot (Szolgálati Igazolás), egy készlet Katonai Előírást, és a "méltóság megtartásával" való leszereléstől szóló igazolást a parancsnok aláírásával. Ennyi volt. Katonai pályafutásom véget ért. Mély szomorúságot éreztem és aggodalmat, amikor megálltam a kapuban és a tengerészgyalogos végigmért, most utoljára.

A következő nagyjából hat hétben az utcák porát róttam és egyik helyről a másikra autóztam, kérvényeket töltöttem ki és állásinterjúkra jártam. Nem volt sok tapasztalatom az álláskeresésben, mivel a hadseregben voltam tizenhét éves korom óta, de gyorsan beletanultam. Például megtanultam, hogy ne mondjam el, hogy a hadseregtől lelkiismereti szolgálatmegtagadóként szereltem le. Az első interjún, ahol ezt megemlítettem, a munkaügyis nagyon helytelenítően nézett rám és közölte: "Majd felhívjuk." Úgy viselkedett, mintha azt közöltem volna vele, hogy Szovjet kém vagyok. Mondanom sem kell, nem hívtak fel. Ezután ha a katonai okmányaimról kérdeztek, csak annyit mondtam, "méltóságom megtartásával" szereltem le.

Arra is rájöttem, hogy a munkaadók nem alkalmaznak olyat, aki otthagyta a középiskolát. Állásra jelentkeztem a vasútnál, az interjúra közel három órát vártam. Amikor végre az alkalmazásokat intéző férfi színe elé kerültem, belenézett a kérvényembe, és közölte, hogy nem alkalmaznak, mert nem fejeztem be a középiskolát. Élénken tiltakoztam, mondván, hogy megvan a különbözeti igazolásom. Elmondtam neki, hogy a hadseregben megszereztem a középiskolainak megfelelő végzettséget. A munkaügyisre ez nem volt hatással. Egyszerűen vállat vont és közölte: "az nem megfelelő" és ezzel vége volt az interjúnak.

Mindazideig, amíg munkát kerestem, hűségesen látogattuk a heti öt összejövetelt és annyit jártunk a szolgálatba, amennyi csak lehetséges volt. Jó barátunkat és támogatónkat, Unát csak a Királyság - termi összejöveteleken láttuk, és néha vele társult Linnie a szolgálatban. A Királyság teremben mindenki meglehetősen barátságos volt és néha érdeklődtek, hogy haladok az álláskereséssel. Ámde ez volt minden érdeklődésük irányunkban. Senki nem jött látogatóba otthonunkba, vagy ajánlott fel bármiféle segítséget. Kezdtem Isten és a szervezet által elhagyottnak érezni magam és az "Igazság" iránt korábban érzett lelkesedésem kezdett elhalványulni.

Az állásvadászatban tanúsított állhatatosságom végül elfogyott és beértem egy hivatalnok - távíró kezelő állással a Ryder Truck Line-nál. Nem emlékszem, mennyi volt a fizetés. De arra emlékszem, hogy jelentősen kevesebb volt, mint amit a Haditengerészetnél kerestem. Néhány hónap múlva egyrészt az álláskeresés időszaka miatt, másrészt a kevésbé jövedelmező munka miatt, egyre kevésbé tudtuk fizetni a házunkat, autónkat és más tartozásainkat. Ennek következményeként alkalmi munkákat, éjszakai és hétvégi munkákat kellett vállalnom mint készletnyilvántartó a Seven Eleven Marketsnél, hogy utolérjük magunkat és "kijöjjünk valahogy". Olyan sokat dogoztam, hogy nem volt időm az összejövetelek látogatására és a szolgálatba járásra. Nem volt időm másra mint dolgozni, enni, aludni - és egyre kiábrándultabb és lehangoltabb lettem. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem látogatom az összejöveteleket, a gyülekezeti felvigyázó megkérdezte a feleségemet, van-e valami probléma. Linnie elmagyarázta a felvigyázónak, hogy pénzügyi nehézségeink vannak és kénytelen vagyok heti hét napot dolgozni két állásban, hogy eleget tehessünk kötelezettségeinknek. A felvigyázó közölte feleségemmel, hogy hamarosan beszélgetni fog velem a helyzetet illetően, elmagyarázandó az összejövetelek látogatásának és "szellemi táplálkozásom" elhanyagolásának komolyságát

Másnap délután, miközben a második munkahelyemre készültem indulni a Seven Eleven Marketbe, a felvigyázó kopogtatott a bejárati ajtónkon. Behívtam, és mentegetőztem, hogy éppen indulok a másodállásomba és nem sok időm van beszélgetni. A felvigyázó tudatta, hogy megérti és biztosított, hogy nem tart fel soká. Ezután a kezembe nyomott egy ötvendolláros bankót és elmondta, hogy szomorú, hogy a családom és én ilyen nehéz időszakon megyünk keresztül. Ám csak annyit tegyek, ami szükséges ahhoz, hogy újra rendszeresen látogassuk a heti összejöveteleket. Ezután felolvasott egy Bibliaverset: "Mi haszna az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de elveszti életét ?" Ezt úgy értelmeztem, mintha azt mondaná, "mi jót fog nekem hozni az állásom, ha elpusztulok "Armageddonban"? Hálásan megköszöntem a felvigyázónak az ötven dollárt és szégyenlősen elmondtam neki, hogy a legjobbat szeretném tenni, amit tehetek.

A következő napon a munkahelyen a közmondásbeli ló, aminek négy lába van, megbotlott. Ebédidőben jött a Ryder Truck Lines beli főnököm, hogy egy férfi van a másik irodában, aki látni akar engem. Amikor átmentem, egy nyers, igen izmos testfelépítésű fiatalember várt, aki tájékoztatott, hogy a hiteltársaságtól jött, akik 1958-as Volkswagenünket finanszírozzák. A fiatalember emlékeztetett, hogy két befizetésnyi hátralékom van a számlán és az az utasítása, hogy lefoglalja a kocsimat. A férfi később közölte, elég lovagias módon, hogy megtehetjük a könnyebb módon, vagy a nehezebb módon; ami azt jelentette, hogy ha nem adom oda a kocsikulcsot, akkor elviteti az autót. Én meg voltam döbbenve és nagyon zavarban voltam. Semmi hasonló soha azelőtt nem történt velem. Megpróbáltam könnyedén viselkedni, mint akinek minden mindegy, levettem a kulcsokat a kulcscsomómról és átadtam a férfinak, miközben ezt mondtam: "Jobb, ha a könnyebb utat választja".

Aznap este taxival mentem haza munka után. Amikor elmeséltem azt a lealacsonyító módot, ahogy elvesztettük az autónkat, az egyetlen közlekedési eszközünket, azt is elmondtam feleségemnek, hogy nem érzem úgy, hogy boldogulni tudnánk itt, Floridában. Beszéltem anyámmal és mostohaapámmal, akik Taylorban éltek, Michiganben, Detroit külvárosában, és beleegyeztek, hogy náluk lakjunk egy rövid időre -- míg állást találok és anyagilag talpra állunk. Úgy gondoltam, hogy több és jobban fizető munkahely van fenn északon. Feleségem nagyon feldúlt és boldogtalan volt attól a kilátástól, hogy feladjuk az egyetlen házat, mely a miénk volt. Linnie megkérdezte, mit teszünk a bútorokkal és a házzal? Elmondtam neki, hogy nem tudjuk fizetni a hiteleket, és ahogy a hiteltársaság lefoglalta az autónkat, úgy lefoglalhatják az házat és a bútort is.

Ám, amit nem mondtam el a feleségemnek, az az volt, hogy amellett, hogy összeszedjük magunkat anyagilag a Michiganbe költözéssel, megpróbálom távol tartani magamat Jehova Tanúitól. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem tudok azok szerint a követelmények szerint élni, amit nekem és családomnak a nyakunkba varrtak, és kezdtem neheztelni, amiért otthagytam a Haditengerészeti karrieremet. Szintén a Tanúkra nehezteltem a meglévő anyagi gondjainkért és a megaláztatásért, amit ennek eredményeként elszenvedtünk. Csak szerettem volna visszaszerezni azt az elmebeli békét és a biztonságot, ami egyszer már megvolt, mielőtt Jehova Tanújává lettünk. Ámde még hittem, hogy a Tanúk Isten népe és az Őrtorony Biblia és Traktátus Társulat Isten kizárólagos kommunikációs csatornája itt a földön, ahogy azt tanították nekünk. Akkoriban nem volt rá okom, hogy mást higgyek. Egyszerűen azt éreztem, hogy fáradt vagyok és alkalmatlan, és ennek eredményeként bizonyosan el fogok pusztulni "Armageddonban".

A kínos nap után, mikor lefoglalták a kocsimat, soha nem mentem vissza dolgozni a Ryder Truck Lineshoz. Telefonon jelentettem be a kilépésem és kértem, hogy a fizetési csekkemet anyám Michigani címére küldjék. Felhívtam a lakás hitelezőit, és tájékoztattam őket, hogy elköltözünk az államból és önként leadnánk a házat. Aztán felhívtam a társaságot, mely a bútorainkat hitelezte, és tájékoztattam őket, hogy nem tudunk tovább fizetni értük, szíveskedjenek érte jönni és elvinni. Meglepő módon az ügyek néhány nap alatt lerendeződtek, a megmaradt javainkat vasúton Michiganbe, Taylorba szállíttattuk.

Mielőtt elindultunk volna az állomásra, hogy megkezdjük hosszú utazásunkat északra, Una és a gyülekezeti felvigyázó eljöttek a házunkhoz búcsúzkodni. Una megölelt minket és kisgyermekeinket és azt mondta feleségemnek, hogy kezdjen járni a Királyság - terembe amilyen hamar csak tud, amikor berendezkedtünk Michiganben. A felvigyázó kezet rázott velünk és nagyon gúnyosan felvilágosította feleségemet, hogy ha tudta volna, hogy elmegyünk, nem adott volna ötven dollárt.

<<< Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább >>>